Szabó Róbert Csaba: Caravaggio feje (Visszaforgatás). ÚMSZ, 2006. szept. 15
Szeretnék egy könyvjelzőt kapni a Visszaforgatás (a visszaforgatás) ürügyén, amelyen Caravaggio Dávid, Góliát fejével című festményének reprója szerepel, hogy ott legyen mindig kézügyben, ha éppen Demény Péternek ezt a könyvét olvasom. Tudnivaló, a könyvjelzőt félre lehet tenni, de mindenképpen a könyv használatához tartozik. Miért is? Az erős és fiatal Dávid a legyőzött Góliát fejét tartja kezében; Caravaggio saját arcát festi meg a legyőzött óriás arcaként, Demény pedig, könyvének fülszövegében, saját, írás közbeni döbbenetét a Caravaggióéhoz hasonlítja: "amikor elkészült a festménye, és Góliát levágott fejére meredt - a saját arca nézett vissza rá".
Természetesen semmit sem kezdhetünk a szerzőnek ezzel a közlésével, mert nem mondja ki, hogy életrajzi regényt írt volna, viszont ezzel az áttétellel megelőlegezi az olvasás borzalmát, döbbenetét. Na és van itt még valami, (szeretném azt gondolni, hogy ez itt és most nagyon érvényes), Földényi F. Lászlónak egy naplójegyzete Bécsből, a Balkonban jelent meg. A szerző 2001 márciusában járt a Művészettörténeti Múzeumban, akkor írja Caravaggio szóbanforgó festményének alakjairól: "az idős, érett férfi, amint élvezettel vállalja a gyötrelmet, amit a fiatal okoz, mert másként nem tudna ilyen közel férkőzni hozzá" - és akkor ezt szépen össze lehetne kapcsolni a Visszaforgatás elbeszélőjének önmagához való viszonyával, mégpedig: az idős, tapasztalt férfi (narrátor), aki vállalja a gyötrelmet, amit a fiatal okoz, mert csak így tud közelebb férkőzni hozzá - azaz: fiatalkori énjéhez.
Demény elbeszélője ugyanis kilenc hónap távlatából mondja el a megtörténteket, nem nagy távolság ez, de mindenképpen elég idő bármiféle összegzés levonásához, ugyanakkor nem is annyira pontos dolog múlt időről beszélni, mert valójában értelmező visszapörgetésről van szó, ami pedig éppen most, a jelenben, az elbeszélői pozíció valóságában játszódik: Imre, az író, feleségének öngyilkosságát, ezzel együtt saját magát, vagy inkább főként magát, tetteinek ívét, körülményeit szeretné megérteni azáltal, hogy leírja, megismétli, visszaforgatja, elvégzi eddigi életének összegző munkáját.
A kilenc hónap mellé az emlékezés kínja vagy az írás fájdalma társul: "ma már tisztában vagyok vele, hogy nem írhatok le akármit (...), és éppen abból származik a feszültség, hogy amikor a billentyűzet túl könnyen írna le ezt vagy azt, akkor ökölbe kell szorítanod a kezedet." Alapvetően a nagy halottnak, feleségének elmúlása, a tény az, ami a fájdalmas, önmarcangoló hangütést biztosítja az elbeszélés számára, de Imre családjának, anyjának, apjának, nagyanyjának, öccsének a jelleme, egészében életvitelük is a keserűség kiapadhatatlan forrása; több generáció elrontott életének egyetlen összefoglaló siralma az Imre emlékirata, mindent összegez, aminthogy Imre elrontott élete is magán viseli minden, közvetlen környezetében zajló élet hatásait: "hiszen a velem történtek sohasem kizárólag hozzám kapcsolódtak, de mikor visszatértek, akár valami bumeráng, kizárólag rajtam ütöttek".
Ez a hangvétel pedig mindvégig nagyon egyenletes, ráadásul mindezt az emlékezés ritmusának érzékeltetésére kiválóan alkalmas körmondatokkal egészíti ki az elbeszélő. Imre hosszú mondatokat érez megfelelőnek arra, hogy arról írjon, miként akar őszinte lenni akkor, amikor őszintétlen életét meséli el. Hajlamos vagyok azt mondani, mindezt valaminek a végén teszi, és bár alig van utalás a halálra készülésre (egy elejtett megjegyzés: "ugyan még nem haltam meg" - kiemelés tőlem), ennyire vigasztalanul, végletesen csak az öngyilkosságra készülődő ember ír, beszél, cselekszik.
És hát, persze, ott van Zilahy Lajos könyve, a Halálos tavasz, érdemes állandóan újraolvasni, hogy a boldogtalanságról való tudásunk helyes legyen szüntelen. Nem tudom nem közelíteni mind hangulatában, mind formájában Zilahy könyvét a Deményétől, csupán a Deményé valamivel nyersebb, szomorúbb valóságot hordoz, a valóságnak szomorúbb összetevőire (is) figyel, úgymint szegénységre, tehetetlenségre, kiszolgáltatottságra stb.
Vegyük komolyan, hogy a Visszaforgatás olvasása közben egy könyvjelzőszerű Caravaggio-repró hever mellettünk kézügyben, már csak azért is, mert elképzelhető, az elbeszélő Imre fejét egykori énje tartja a kezében. Tudjuk: mert csak így kerülhet közel.
