Kinde Annamária: Szabadsági és lazasági antológia. (A Meghívó minden keddre c. kötetről) Várad, 2006/1, 114–115.
Kinde Annamária: Szabadsági és lazasági antológia
Irodalmi publicisztika – ez a műfaji meghatározása Demény Péter és Papp Sándor Zsigmond kötetbe gyűjtött írásainak. A jegyzetek, kisesszék a Krónika napilapban jelentek meg egy állandó rovatban keddenként, innen a kolozsvári Polis kiadónál tavaly megjelent kötet címe: Meghívó minden keddre.
A kötethez Láng Zsolt írt szeretetteljes előszót. S ha lehet a szeretetet meg- vagy kiérdemelni, a két szerzőt, illetve az írásaikat minden bizonnyal nem érdemtelenül szeretik (múlt, jelen és jövő időben) az olvasóik.
Könyvről recenziót írni fárasztó dolog. Összpontosítani kell hozzá, meg elemezni. Munka van vele. Lehet, hogy könyvet írni könnyebb volna?
Ha könyvet írnék a Papp–Demény- vagy Demény–Papp-kötetről, lenne benne egy fejezet, amelyben felleltároznám a témáikat. Írónak írót olvasni egyébként is perverzió, én legalábbis mindig arra gondolok közben: írtam-e volna erről a témáról, s ha igen, úgy-e mint a szerző, akinek az írását olvasom éppen, netán egészen másképpen?
L. Zs. előszövege után Demény Péter rovatindító szövegéhez van szerencsénk a könyvben: ebből kiderül, hogy a mindenkeddi rovatban mivel kellett volna foglalkozni az írásokban. A szándék az volt, hogy szóljanak a kultúráról és mindenről, ami ezzel összefügg, valamint érdekes, furcsa, különös, fölkavaró és felháborító.
Papp Sándor Zsigmond témaválasztása inkább követi az aktualitásokat, s valóságos kulturális vezércikkeket ír, miközben Demény kisesszéket kerekít arról, ami éppen foglalkoztatja, vagy ami éppen eszébe jut – nyilván ő sem hagyja ki az aktualitás ziccereit, ám másképpen viszonyul.
Az egyediben az általánost kereső P. S. Zs. az operettvárosról, az utókor kíváncsiságáról, az erdélyi szóról, az irodalmi díjak keréknyomáról, a polcokon porosodó irodalomról ír. Arról, hogy vesztésre állunk, kisded emberi gonoszságainkról, Orbán Viktor angyalságáról, sértődékeny és hiú programgazdákról, Petri György haláláról és arról, hogyan lesz az oktatási rendszerben az élményből fárasztó adat. Továbbá Sütő Andrásról (tapintatosan), Esterházy Harmonia caelestise kacsán a jól karbantartott erdélyi homályról, az udvarhelyi művelődési házról, Tompa Gáborról és a népről (sokszor), színházak munkájába avatkozó önkormányzatiakról. Arról, hogy miféle írótársadalomra volna szüksége a kisebbségi közösségnek, Méhes Györgyről és az alakuló erdélyi írószervezethez fűződő reményekről, szimbólumokról, az otthontalanság iszonya keltette ingerültségről, szókimondásról és a konzervatív (vajon?) erdélyi olvasók érzékenységéről. Borról és nemzetféltésről, a látszatok országáról, a tervezett erdélyi televízióról, amelyben erdélyiek nyalogathatnának erdélyi sebeket. A Nagy Könyvről (többször). Álfilmtervekről és valódi filmkészítőkről, a provinciában kozmopolitaként tevékenykedő erdélyi alkotókról, arról, hogy az írás magánügy, a szenvedés misztifikálásáról, a versíró szuperszámítógépről, Bodor Ádámról és a fürdőruhás írókról.
Demény Erdély lelkének keresésével indítja mindig az egyedit, a sajátost kutató kisesszéit. Ír, többször is, Bajor Andorról, aztán a focizásról, írók barátságáról, sommás ítélkezésekről, Caragiale cinizmusáról, a papírvágó késről, Sztavroginról, buta és merev emberekről, valamint hosszú távú irodalmárokról. Azután meg értékrendről és jó ízlésről, az élet értelméről, a giccsemberről, a Hollóidőről, a teremtett világ szabályairól, a szemközti fotelban ülő könyvről meg arról, hogy rosszul érzi magát a hevenyészett, morzsalékos világokban. Kányádi kapcsán a költészet örökkévalóságáról és Kenéz golyóleveséről, írói önkényről, Kertész Imre Nobel-díjának következményeiről, közhelyről és krimiről, tévés népszerűségről, nagy mesterek és igaz barátok őszinte és nagyvonalú kegyetlenségéről, a sajtó szerepzavaráról, a szobrok kártékonyságáról, írói építkezésről. A jelenkori erdélyi irodalomból hiányzó esszéről, Csipikéről, az ideológián felülemelkedő látásról, a középszerről, Bodor Ádámról és arról, hogy miért kell újságon keresztül. Székely Jánosról (sokszor) és arról, hogy nem tudhatjuk, kivel sétálunk.
Ha könyvet írnék a P. S. Zs. – D. P.-kötetről, megvizsgálnám, mentesek-e a szerzők a szinte kötelező erdélyi frusztrációktól. Avagy csak szeretnék magukat ezektől menteseknek tudni? Egyáltalán: megnézném, saját magukról mit mondanak el ezek a nagy műveltségű, jó tollú ifjú férfiemberek. „Amennyi mondat, annyi nő” – mondja sokat sejtetően Demény már a beköszöntő írásban. Azután megtudjuk róla, hogy szeret focizni, és hogy Bulgakov, Nietzsche és Marin Preda közül az utóbbit választotta könyvesbolti téblábolásának végén. És hogy egy bemutatkozó sms-ben azt írná: Kukucsi vagyok, író és vakond.
Papp Sándor Zsigmond sokkal szemérmesebb. Persze róla is kiderül például az, hogy kedveli a tangót, hogy nem hisz a mozgalmakban, hogy képfüggő, és íróként a harccal szemben előnyben részesíti a mondatot.
Ha könyvet írnék a minden keddi könyvről, azt is számba venném, milyen stíluseszközöket használnak előszeretettel a kollégák. Bizonyosan Deményt is tetten lehetne érni, bár ebben a könyvben, úgy tűnik, ő az egyenes beszédet választotta. Láng Zsolt úgy vélekedik az előszóban, hogy Demény „a költészet könnyed zsargonjával tárja elénk észleleteit”. Vitatkoznék vele, semmiféle zsargont nem észleltem – talán túl közel vagyok a vizsgált tárgyhoz? Na jó, ez vicc volt – de csak félig.
P. S. Zs. ellenben azonnal hiperbolát alkot, amint valaminek a kicsinységéről meg akar győzni. Szatírát ír, mert bizonyára nehéz neki nem azt írni. Szívesen él oximoronokkal. Viszont amikor nem ironikus, akkor szívbemarkolóan szomorú.
Na és persze hogy vannak a könyvben kedvenc mondataim. Például ez: „Eljöhet a pillanat, amikor úgy tudunk a legjobban segíteni a sajtón, ha kivonulunk belőle.” (D. P.). Vagy ez: „Hogy egy emberként hülyének nézik a bihariakat, úgy gondolják, hogy vigasztalás gyanánt még azt a Rózsa Gyurit is képesek elviselni, akit már Ökörítófülpösön is legfennebb képernyővédőként használ a női egylet.”(P. S. Zs.) Meg ez: „A helyzettel kezdeni kell valamit, nem siránkozni rajta.” (D. P.)
És ez: „De aki nem az öröm miatt olvas, az valójában sohasem olvas, hanem csak valamilyen kényszernek enged, tehát csak ideig-óráig javítja a statisztikát.” (P. S. Zs.) Na és persze ez: „Langyos, ocsmány provincializmusban élünk, amivel nem is az a legnagyobb baj, hogy az Isten úgyis kiköpi, hanem hogy az emberek lenyelik.” (D. P.)
Megjegyzés: Az írás címét D. P. Pararampa, Pampararampa című jegyzetéből vettem.
