Farcádi Botond: Kecsesen táncoló szavak - közhelyek fölött (A Meghívó minden keddre c. kötetről) Krónika 2006. március 3–5.
Farcádi Botond: Kecsesen táncoló szavak – közhelyek fölött
A csend nyújtotta kényelemből, biztonságból, és védettségből lép ki az, aki szól. Megszólalni – vagy felszólalni – kockázat, a porondra lépéssel egyenértékű gesztus. Amikor már nem lehet segíteni azon, ha történetesen nem jó a smink, nem gyakoroltuk be szöveget, a jelmezen sem lehet már csak úgy változtatni – a meztelenség kényelmetlen, megalázó kínja nélkül.
Nagyjából ezzel a fajta színpadra-lépéssel ér fel az a tett, amikor az író napilap hasábjaira veti – az aktualitás ellenére kicsit mégis mindig máshova kívánkozó – mondatait. A megmérettetés azonnali: beszélni kell, különben nem lesz már miről, beszélni, különben elszalad a téma, elszalad a szó, és már soha, de soha nem lehet utolérni...
A jegyzetíró kicsit mindig a hályogkovács felelőtlen tudatlanságával ül le a számítógép elé – így kell leülnie, különben nem lenne képes felelős és tudatos mondatokat írni. A kockázat tudatának teljes hiánya, vagy pedig a leírt szó minden alól fölmentő szabadsága az, ami közös jellemzője a Demény Péter–Papp Sándor Zsigmond szerzőpárosnak – legalábbis ahogyan ez a Meghívó minden keddre publicisztika-kötetből kiderül. A kicsit máshova kívánkozó mondatok báját sokszor éppen az adja, hogy sehogy sem kerülnek helyükre, és mindenütt helyénvalóak. Ugyan hol lehetne jobban beszélni a színház helyett focimeccsekre látogató politikusokról, mint a napilap hasábjain, ugyan hol lehetnének helytelenebb helyen az aktualistól égő, az idő múltával azonban már csak csendesen pislákoló Nagy Könyv vetélkedőről írott sorok, mint egy kötetben?
Az aktuális vagy az általánosan érvényű, a politikum vagy az irodalmi, a társadalmi vagy a kulturális kettőssége – olyan dilemmák, olyan harcok ezek, amelyek a jegyzetben óhatatlanul ott lappanganak, és ha nem törnek felszínre, akkor az csakis azzal a pazar eleganciával hasonlítható össze, amely hűvös távolságtartással nyűgöz le. Mondjuk, mint ahogyan angol arisztokraták veszik fekte esernyőjüket, és távoznak egy családi botrány színhelyéről. Ha meg felszínre törnek, akkor az a fajta elegancia tűnik fel, amely a sportolóké: verejtékgőzösen, ziháló lélegzettel kamerába mondani azt, ami amúgy is látszik, hogy nehéz egy mérkőzés volt, s bár jól játszottunk, győzött az ellenfél.
A szerteágazó tematikájú írások miatt nehéz bármit is az összegzés igényével mondani Demény Péter és Papp Sándor Zsigmond kötetéről. Ha ezt a nehézséget még át is hidalnánk oly módon, hogy csak általánosságokat mondunk, újabb akadályt jelentene a szerzők egymástól különböző stílusa, látásmódja, szemüvege vagy sapkája.
Láng Zsolt a kötet előszavában éppenséggel a szerzők eltérő stílusáról, magatartásáról ír, majd a független, bolondozó, bohóc jelzőkkel mutat rá a lényegi hasonlóságra – Demény és Papsi között legalábbis: “Papsi a szatmári jampi, Demény a kolozsvári jassz. Egyikük cukorral issza a teát, másikuk a mézet is megsózza. Előbbi tárgyilagos idealista, utóbbi idealista tárgyilagos. (...) Ám az a leghatásosabb, mikor mindketten komolyak. Nagy bohócok. Nagy bolondozók. Lehet, tényleg bolondok. Függetlenek legalábbis.”
“Irodalom és politika – két alig összebékíthető terület” kezdi közhelyesen Hétvégi Messiások című írását Papp Sándor Zsigmond. “Mert azért időnként kell egy kis kitárulkozás” – zárja, talán még közhelyesebben. Ahhoz, hogy az írás olvasása közben végig érzékeljük az untig ismert, megfellebezhetetlen igazságokban való kételkedés kínzását, a személyest, az egyénit. Hát már hogyne kéne kitárulkozás, ha az olyan, hogy engem is érdekel?!
“Furcsa dolog az írás. A gyakorlat jól fog, de olykor úgy érezhetjük, bár soha ne tanultunk volna (pláne ne tanultunk volna meg) semmit. A rímek, történetek segítenek, de legalább egyszer fölmerülhet bennünk, micsoda őrült közhelyeket vetünk papírra: nincs egy »lepecsételt« rímünk, egy hiteles elbeszélésünk, csupa talál–halál, minden gesztusunk üres, szürke, halott” – kezdi már-már feszélyező őszinteséggel Dialógus a zsákutcában című jegyzetét Demény. “Az ember sose tudhatja, mire képes” – menekül az írás vége a közhely oltalmazó légvárába. Miután leíratik, milyen is lehet egy írónak írnia.
De ha már írnak arról, ahogyan írnak, írnak ám arról is, ahogyan olvasnak. Ki gondolta volna, hogy Demény például beszélget a könyvvel, sőt fotelbe ülteti, kávét, bort, s mi szem-szájnak ingere, mindent ad neki, hogy aztán elbúcsúzzon tőle – tőmondatban. Papsi viszont figyelmeztet: “A valódi irodalom ritka kincs az ember életében. Sőt, ahogy haladnak az évek, egyre szigorúbbak, egyre válogatósabbak leszünk. Ami este még a remekmű diadalfényében sütkérezett, az reggelre már kopott rutériának mutatja magát.” A mondat pedig mintha társának is szólna: óvatosabban azzal a borral, a könyv már csak egy ilyen állat, kifoszt, aztán elkopik. S hogy velünk mi lesz? Papsi csak ennyit mond: “Bízzunk, ha már bíznunk adatott...”
Nagyjából ez a fajta dialógus folyik az egész kötetben, ahol minden mindennel, és mindenki mindenki mindenkivel párbeszédbe lép: Demény Papsival, Papsi az olvasóval, Demény önmagával, Papsi a könyvvel, Demény az újsággal, irodalom a politikával, mozi a focimeccsel és könyv a borral.
Végül pedig nem lehet szó nélkül hagyni még egy fontos jellemzőjét a kötetnek: a humort tudniillik, amely nélkül olvashatatlamok lennének a jegyzetek, azt amely nemcsak az olvasó érdeklődését hivatott folyamatosan ébren tartani – hanem a szerzők világlátásának is szerves része. Arról a fajta humorról van szó, amely nemcsak nevetésre késztet, hanem egyszerre bírál, felfed, rávilágít, rácsodálkozik – egyszóval amelytől élővé lesznek a betűk, hangos lesz az olvasás, és kedve támad az olvasónak látni, gondolkodni, kávé mellet beszélgetni és – ha írni talán nem is, olvasni mindenképpen. “Mert jobban szeretek azzal beszélgetni, aki tudja, hogy az élet és az elvek legtöbbször szembemennek egymással, és hogy bármilyen fájdalmas is, olykor mindkettőn nevetni kell. Még akkor is, ha nem olyan egyszerű” – tesz mintegy pontot a beszélgetés végére Demény. Azért nem is olyan nehéz – tehetnénk hozzá, csésze kávé mellett lapozgatva demény Péter és Papp Sándor Zsigmond kötetből.
