Zsidó Ferenc: A kritikus kéznyoma. (A menyét lábnyoma c. kötetről) A Hét, 2003
Zsidó Ferenc: A kritikus kéznyoma
Demény Péter így kezdi frissen megjelent kritika-, illetve tanulmánykötetének* egyik darabját: „Induljunk ki talán abból, hogy kétféle történelmi regény létezik. „Az egyik modellt állít a közösségnek” (…), a másik számára pedig „a történelem puszta keret, díszlet, amolyan háttér csupán a létezés problémáihoz.”
Mint minden kategorizálás, ez is sarkító, de hatására induljunk ki talán abból, hogy kétféle kritikus létezik: az egyik egy túlretorizált (elméleti szinten is megalapozott, szakszavakkal bőven operáló), kitartó filológusi munkát takaró kritikai nyelvezetet működtet, a másik megpróbál könnyed, oldott lenni, és nagyobb hangsúlyt fektet a szellemes, lényegre törő megállapításokra, mint az irodalomelméleti párhuzamokra. Az előbbi kategóriába magyar viszonylatban a Szegedy Maszák Mihály-féle iskola tartozik (alaposak, megingathatatlanok, csak olykor az érintett szerző számára is érthetetlenek), a másikba – nos, ez nem annyira kanonikus, tehát csoportszellemmel nem körülírható – olyan kritikusok tartoznak, mint Demény Péter is. Amikor szándékosan nem akar kilógni belőle (is).
A könnyedség, szellemesség Demény esetében nem a mesterségbeli tudás hiányosságait hivatott elrejteni, hisz a filológusi műveltség, a háttérismeret-rendszer jól érezteti hatását, a tanulmányok esetében az is, hogy a komparatisztika csínját-bínját is ismeri. Igen, a tanulmányok többnyire vérbeli összehasonlító elemzések, s mint ilyenek, kissé mintha nem is illenének a kötet egészébe. Vagy az ezeket követő kritikák berzenkednek a „szomszédság” miatt? Félreértés ne essék: önmagában mindenik szöveg korrekt, átgondolt, a morfondír csupán a szerkesztésbeni meggondolásoknak szól.
De lássuk csak közelebbről! A tanulmányok sorát A menyét lábnyoma című nyitja, melyben Demény Balla Zsófia ars-poeticájáról értekezik a szerző Levél egy ifjú költőhöz című verse alapján. A verset nem lehet nem szeretni, az, amit Demény elmond róla, még jobban megszeretteti. Ezt három összehasonlító tanulmány követ: Szilágyi Kovács András Ferenccel, aztán Orbán János Dénessel, végül József Attilával van „összeeresztve”. KAF feltételezésem szerint örül a társításnak (bár olykor túlzónak gondolhatja), Orbán kevésbé (Demény Balázs Imre Józseffel majdnem-egyetértve úgy véli, Orbán megszűnteti a Szilágyi-féle Don Quijote-figurát /is), József Attila pedig csak meresztené nagy, bús szemeit. Egyébként ez utóbbi írás a legmerészebb és a legsikerültebb a három közül.
Következik továbbá egy olyan tanulmány, mely majdnem megrengette bennem a világot (de legalábbis Karácsony Benőt). A Felméri és a nők című munkában Demény ugyanis azt állítja, Karácsony hősei viszonylag felületesen, pre-machós allűrökkel viszonyulnak a nőkhöz, akik ráadásul egyénítettek. Kezdetben kétkedően csóváltam a fejem, aztán Demény egyre jobban meggyőzött, ha nem is a maga igazáról, hát arról, hogy eddig nem is volt saját olvasatom, hanem készen kapott sémák alapján értelmeztem Karácsony regényeit. Demény a lezárásnál a legkreatívabb mederbe tereli kritikáját: „Aki úgy gondolja, hogy most már Karácsony Benőt sem szeretem, az nagyon téved. Ha egy író ennyire élő alakot varázsolt a papírra; egy olyan alakot, akit bírálni, sőt, szidni is lehet (…), nos, ezt az írót továbbra is csak csodálni és szeretni tudom.” Számomra ez a tanulmány a kötet legizgalmasabbja, legeredetibbje, mely egy igazi éleslátó, mégis emberien közeli filoszt mutat. Jön aztán egy olyan munka (A kegyetlen trubadúr), amit nem értek (talán nem akarok), aztán egy másik, aminek kihegyezettségével nem tudok azonosulni: az Egy remekmű viszontagságai című szöveg Páskándi Géza Vendégség című drámájának recepcióját járja körbe, nevezetesen, hogy a műnek a Korunkban való megjelenése (1970) után az olvasók levélben fordultak a lap szerkesztőihez, tiltakozva annak szabadszájúsága miatt. Demény részleteket közöl a Korunk szerkesztői által fogalmazott „védőbeszédből”, erre hegyezve ki munkáját, azonban nem szentel elég teret az olvasói viszonyulás miértjeinek magyarázására.
Bajor Andornak minden sorát szeretem (mint ahogy Tomcsának és Karinthynak is), könnyen ráhangolódtam hát a róla szóló tanulmányokra is. Mert a lényeget járják végig: a humor és a tréfa közti különbségről értekeznek, valamint a kalandregény-paródia írásának fortélyairól.
A 89-es oldaltól a kritikák veszik át a szót (le sem teszik a 201-esig). Múltrágásnak vége, megérkeztünk a jelenbe. Demény néhány reprezentatív és néhány kevésbé reprezentatív kortárs szerző kötetét veszi górcső alá, Szilágyi Istvántól (Kő hull apadó kútba /javított kiadás/, Hollóidő) Király Lászlóig (Éjféli esők, Kék farkasok, A Csomolungma bár), Bodor Ádámig (az eddigi életmű rövid áttekintése) Farkas Árpádig (Erdélyi asszonyok) és Csiki Lászlóig (A hely szellemei); a fiatalabb generációsok közül pedig Orbán János Dénesen, Bartis Attilán keresztül László Noémiig, Papp Sándor Zsigmondig és Balázs Imréig. Némiképp zavaró, hogy a szépirodalmi művekről szóló értekezések közé irodalomtudományi kötetekről (Cs. Gyimesi Éva, Balázs Imre) és monográfiákról (Székely Jánosról, Szőcs Gézáról, Méhes Györgyről) szóló írások is bekerültek.
Demény meglátásai józanok, a kritikai hangvétel többnyire visszafogott. Az összehasonlító, kontextus-teremtő igény végig jelen van, ez eredetikké és érdekesekké teszi az írásokat. Kritikában és tanulmányban egyaránt erős, a tanulmányok esetén ráadásul a témamegtalálás önbizalma is érződik. A kritikák esetében nyilvánvaló, hogy nagyon otthon van a kortárs irodalomban, hogy az egyes szerzőknek az egész életművét ismeri. Hiába, csak írókból lesznek a legjobb ítészek! Demény természetesen szidni is tud, de véleményét (mellyel nem minden esetben kell egyetérteni) érvekkel támasztja alá. Igazi kritikusi munka ez, mely annak ellenére könnyed, hogy nem alulretorizált. Én máris várom a következő Demény kritika- vagy tanulmánykötetet. Mondom: vagy!
* Demény Péter: A menyét lábnyoma. Komp-Press, Kolozsvár, 2003.
