Ikarosz imája. (versek) Mentor, Marosvásárhely, 1994
Tartalom
Gyerek rossz időben
Édesem
Estragon riportja
Csillagplafon
Szita
Egy örökifjú dala
Alföld
Bordal
Ikarosz óta
Altató
Kert
Az álmok
Égő szemű tevék
Ébrenlét
Történelem
Korunk családja I.
Korunk családja II.
Korunk családja III.
Táj
Auschwitz
Nap és Hold
Szeretlek
Éjszakák
Félrelépés
Gyerek rossz időben
Ikarosz imája
Ikarosz imája
A megcsalt férfi monológja
Apollinaire elfeledett dalaiból
Vers, Rólad
Réka a kertben
Szerelmes szvit
Szerelmünk
Ima
A szerelemről
Megváltás
Apokrif búcsúlevél
Az öngyilkosság románca
Megváltás
József Attila-apokrif
Ballada az égitestekről
Ballada Rékáról
A kedveshez
Szentivánéj
Szerelem I.
Szerelem II.
Iszonyú
I. Haiku
Szépség
Ballada Rékáról
Neked
Apokrif evangélium
Apokrif evangélium
Ima
Isten
Látlelet
Egy önjelölt dala
Csapda
Riport
Rólam I.
Rólam II.
Rólam III.
Eretnek
Földsáv
Leköpöttek
Leköpöttek
Fecni
Tengerpart
Egyedüllét
Mégis
Mese
Édesem
– „Édesem nevető holdfény”?
– Édesem sírokon gyertya,
Édesem galamb a sasnak,
Édesem csimbók a csonton,
Amit majd kettéharapnak.
–„Édesem sárga selyemsál”?
– Édesem fejemen abroncs,
Édesem nyakamon penge,
Édesem kaloda, kényszer,
Szurony szívemnek szegezve.
– „Édesem futó gazella”?
– Édesem kőszáli kecske,
Patkányok lenézte céda,
Édesem disznó a sárban,
Kukkoló levelibéka.
– „Édesem angyali démon”?
– Édesem kövér és csúnya,
Édesem penészvirágos,
Édesem mosdatlan bűzlik -
No most már minden világos?
Estragon riportja
Szűk szoba. Lassú csönd neszez.
Kávé fekete illata.
Vladimír mintha fingana.
A puliszkából Krisztus esz.
Közben, néha, egy Marlborót.
Gyakran lopva az ajtót nézi.
Vladimír Beckettet idézi.
Legyint. Jézus várja Godot-t.
Csillagplafon
Kiültem a csillagok alá
Az egyik este múzsavárni.
(Mielőtt bárki beletrafál:
Az ötlet atyja Kosztolányi.)
Bálnak egyébként nyoma sincs.
Remélem, ezt amúgy is tudták.
Nem értem a költő sorait.
Hisz még a diszkóhoz is suták.
Fényt és formát az Úrtól kaptak.
(Ő az, ki mindent eltökél.)
Ki látott még ilyen vadat?
A Göncöl például kötél.
„Krisztus megmenti fiainkat...”
Lefogják. Hóhér áll mögé.
Tekeredik a kötél-csillag
Hideg hurka nyakam köré...
Szita
Hajamra kormos dara hull
Az időt jelzik a színek
Csak fekszem kialvatlanul
Remek Isten az kit hiszek
Porrá őrli a lelkeket
Szitálja őket sorra mind
Tiszta vagy mocskos egyre megy
Annyi lélek van mint hering
Hull hát a dara napra nap
Türelmes ám az öregúr
Összeragasztja hajamat
Csak fekszem kialvatlanul
Egy örökifjú dala
Szerettem nőt, bolondítottam,
Szúrtam le disznót, vérét ittam,
Imádtam bálványt, összetörtem,
Hajtottam hasznot, lefölöztem,
Faragtam széket, elhasználtam,
Jávorszarvas után vadásztam,
Kerestem Istent megéretlen,
Hogyha meghaltam, feléledtem!
Alföld
Itt minden alföld, mint a hangulat.
Itt nem kirándul, mászik a vonat.
A kerekek nem váltják hangjukat.
Itt nem érhető el a láthatár.
Nem omlik össze semmi kártyavár.
Itt nincs senki, ki néha «másra vár».
Itt már senki nem eszeveszett.
Itt soha senki nem nyújt ki kezet.
Nem vállalhatsz semmilyen keresztet.
Itt, mint a tárgy, olyan az ember.
Nincsen nyakig a szerelemmel.
A bölcső egy a kerevettel.
Itt mindig minden oly határtalan.
Itt mindig minden oly aránytalan.
Ez más táj, és tán más varázsa van.
Bordal
Ez a vers, kérem most ebből inni,
Mély kortyokban, lehunyván szemüket.
Lehet nyugodtan ócsárolni, szidni,
Aki adja, az vak és süket.
Csak csendben, türelemmel, kérem.
Ebből mindegyik pohárba jut,
Hely is van, hogy mindenki elférjen –
„– Vigyázzon, még kiveri a hamut!”–
Aki tölti, csak felszolgáló,
Nem „fények hálója”, „lelkek őre”,
Sem tudós alkimista, Önök felett álló –
Bocsássanak meg hát, hogyha lőre.
Ikarosz óta
Az ég sárkányként veti ránk magát,
A Nap a szája, mely tüzet okád,
Minden, mi feltör, áldozatszerű,
S mint véres szárnytoll, megremeg a fű...
Altató
Tente baba tente
Szép kis naplemente
Lábunk elé zuhant a Nap, szunnyadják a tűz is,
Penésszé lett a viola, ringyóvá a szűz is!
Tente baba tente
Talán Hold ha lenne
Tóra loccsant rá a Hold, kiszáradt a víz is,
Nem elég nekünk egy Isten, kevés volna tíz is!
Kert
Nem tudom, anyám, hova lett a kert.
A tulipánok, a szegfűk, a kardvirágok,
A rózsák pirosságától rakétaként kilövő liliomok,
A sok cseresznye, meggy, barack.
Emlékszem, üvöltött apám, s bevágta az ajtót.
Akkor egy tulipán kardvirágba dőlve harakirizett,
S a gyümölcsök a semmibe ugrottak.
Reggel, hogy kinéztem, minden eltűnt...
Ne sirasd, anyám, a kertet,
Akkor nem mosdottunk, nem ettünk,
Alvás után rohantunk vissza gyönyörködni
A duzzadó piros, sárga, zöld, fehér illatokban,
Akkor még bár egy verset sem írtam...
Az álmok
A téli utcán összekuporodott nejlonzsák –
fázós, meztelen asszony.
Vele hancúroznak az álmaink,
mikor hidegen, okosan, józanul
reggelente munkába megyünk.
Kegyetlen hajnali razzia, a szél riasztja szét őket.
Most elhagyottan, meztelenül a híd korlátján üldögélnek,
s hirtelen a vízbe vetik magukat.
Másnap nyugodt éjszaka után meleg szombat reggelre
ébredünk,
s délután a folyó mellett sétálva fölfedezzük a partra
sodort hullákat.
Ijedten ismerjük föl őket; kicsit szégyenkezünk,
aztán megfordulunk, és mintha mi sem történt volna,
hazasompolygunk.
Égő szemű tevék
Gion Nándor címötletére
Égő szemű tevék vagyunk
Lüktet velünk a sivatag
A forróságban lebegünk
És minden oázis kitagad
Fia mégis akad egy erőd
Mely vizet ad el nem taszít
Felbőszült fejjel kirohannak
Normális teve-társaink
Ébrenlét
Nyugtalan téli éjszaka.
Fáj és reszket az emberélet.
Körülveszi a félsz szaga:
– Minden álmom más emberé lett.
Lányok, csókok és szerelem
Táncolnak szerte a világon
Mindenkivel, csak nem velem:
Más karján, száján, lelkén látom.
Másutt a pénz is, ó, tudom,
Másutt a boldogság is, persze –
Bosszút is állna az Úron,
Hogyha volna egy csöppnyi mersze.
Elindulna nagy mérgesen –
A város éppen esteledne,
Csak a hold messzi fénye fenn:
Pusztítani tudna nevetve.
Kezdené kedves rokonokkal,
Folytatná ledér, könnyű nőkkel,
Ismeretlen nagy házsorokkal,
Mindentudó, hencegő főkkel.
Művének pontja, csúcsaképpen
A Jézus Krisztust szembeköpné
– Imának órájában, éppen –
A keresztet darabra törné.
De fél, akkor lát új tavaszt,
Paradicsomi berkeinket,
Ha meghúz télen egy ravaszt.
Nem ölt meg senkit, megöl Mindent
Történelem
Majom korában az ember fákon ugrándozott, a sas leszál-
lott mellé, oroszlán hátán lovagolt és csodálta a
szökőkutakat freccsentő bálnát.
Aztán megszületett az első tényleges ember, s amikor
hajlott derekával fölmászott a fára, abban a pillanatban
lepottyant róla, a sas egy ágra repült előle, az oroszlán
elhúzódott tőle, a bálna pedig a víz alá bukott.
Később ágyékkötőt vett az ember, és fejszével kivágta a
fát, az oroszlán morogva elfutott előle, a sas vijjogva szállt
a magasba, a bálna pedig már ezer méter mélységbe
úszott.
Majd az ember altatóval lőtte meg a bömbölő oroszlánt
és a rikácsoló sast; azt cirkuszban neveti, ezt vadászatnál
használja föl.
Utóbb az ember gyönyörű öltözetben hajóra szállt, és
szigonyágyúval találta el a bálnát, akinek köztudottan
remek a zsírja.
Végül az ember mutatós ruháiban, jólfésülten, tisztán
Mozartot hallgatott, Shakespeare-t olvasott és képernyős
játékokat élvezett. Egy keresztúton másik ember feküdt,
furcsán széttárt karokkal, furcsán egymásba font lábak-
kal.
Ám a játék kezdett roppant élvezetessé válni, az előbbi
tehát lehajtotta fejét és átmasírozott a fekvőn.
Korunk családja I.
A bár s a ház közötti út felén túl történt,
Hogy a sok vodka s a melléje zabált darált hús
Megtette hatását, s emberünk – egy a tömegből –
Száján végezte, mit néha a seggén szokott,
Majd egy kerítésnek dőlvén s száját megtörülve
Könnyülten sóhajtott, és házába ment,
Hová neje nem sokkal előbb hazatért, s éppen
A kicsit verte abbéli tudatában, hogy ura
Ismét részegen térend családi körükbe,
S aztán anyósáról az árakról fecsegvén
(Mely téma legelső vala mindig közöttük)
Minden második szavát ellenébe veté
S már ott tartottak, hogy veszekedni kell nékik
Midőn a férj a konyhában ajtaját nagy
Dérrel-dúrral bevágta a háta megett, és
A következményeket sírva a nagyobbik
Fiú mesélte, ki a priccs alatt összehúzva
Magát, hallgatta az eszmecserét s figyelte
A vita közben hullongó üveg– s edénycserepet.
Korunk családja II.
a nagyobbik fiú panasza
Anyám sírva mos, mosogat, vasal,
apám részegen üvölt,
öcsém nézi a tévét, mintha ott sem lenne,
aztán éjjel felriad és mindenkit meg akar fogni,
hogy életben vagyunk-e,
nagyanyám nagyapám halálát batyuként szorítja
magához...
Isten évek óta velük rak körül, a közönnyel,
mint a kőművesek Kőműves Kelemennét.
Korunk családja III.
idill leoninusokban
Konyha. A férfi egy sört szopogat, mert hiszen elfogyott
már a konyak.
Sírva törülget az édesanya, mindenütt böfög édesapa.
A fazékra ráég a rántás, a kagylóban landol a hányás.
„A nagyok már üvöltenek!” – hüppögik a gyerekek.
A nagymama reszket a priccsen – hozzád imádkozik,
Isten!
Táj
Összeszoruló táj zihál.
Vállán a Hold szégyenbilloga.
Köd telepszik a csillagokra.
Nem lehet föltépdesni már.
Véres nyál a leveleken.
Fakéreg – megereszkedett bőr.
Foltos a homok a sebektől.
Zöld var ég tépett földeken.
Auschwitz
Eladtam mindent amit lehetett.
Teli van lencsével az udvar
Fölébresztem halott őseimet
Rengeteg panaszolnivalómmal.
Nem lett belőlük füst, korom.
teremtő fájdalmat nem képesek szülni,
De torokgyíkuk terjed torkomon,
Fojtogat, és már nem tudom kiköpni.
Minden emlékem elhurcolható,
Nem a szívnek hiány, csak a fejnek.
A lencse árad, számon még kifut a szó:
Hogy nincs, akiért Auschwitzba menjek.
Szőcs Kálmán: „Auschwitzba mennék anyám megkeresni”
(Auschwitzba mennék)
Nap és Hold
A Nap, ez a sárga golyó,
Tüzes labda az isteneknek,
Mért ne lehetne csillogó
Vigasz a síró kisgyereknek?
És a Hold, aki annyi bájt hoz,
Szerelmes nimfák tangófénye,
Mért nem ereszkedik anyámhoz,
Ezüstcsókot fonván köréje?
Szeretlek
Szeretlek – mondta Cruyff, és a hálóba lőtte a labdát.
Szeretlek – mondta Rodin, és tovább faragta a
Gondolkodót.
Szeretlek – mondta Michelangelo, és hanyatt fekve
folytatta a „Sixtusi Kápolna” freskóinak festését.
Szeretlek – mondta Shakespeare, és éppen Hamlet
halálánál tartott.
Szeretlek – mondta Mozart és megölette a szellemmel
a Don Juant.
Szeretlek – mondta Isten, és rávette Júdást Jézus
elárulására.
Éjszakák
Ülni kell az éjszakákban,
a ház előtti lépcsőn
vagy a főtéri padok egyikén,
mert mindegyik sötét csönd
másképp számol be az Életről.
Az egyik a gyümölcsfákat meséli,
hisz különböző a rügy, a bimbó,
a virág s a gyümölcs képe a világról.
A másik az üzekedő-párosuló macskák,
lovak, galambok kedvelője.
A harmadik szerint, ha szerető, szülő, szoptató
nőt láttunk,
semmit sem kell megnéznünk többé.
A negyedik a parkban csókolózó fiatalokra,
Az ötödik a tóban tükröződő Holdra esküszik,
A hatodik a mulató s borközi állapotban
egymással szeretkezőkre szavaz,
A hetedik látta Shakespeare-t a Hamlet,
Mozartot a Don Juan fölé hajolni,
A nyolcadik borzongva meséli,
mikor írta utolsó versét az öngyilkosságba
menekülő költő.
A kilencedik hallotta a keresztfán nyöszörgő
Krisztust.
Figyelni kell az éjszakákra,
hogy a századikon, ezrediken, mindegy, melyiken,
Te is megpihenhess egyszer.
Félrelépés
Ne nézd, hogy konyha, én imádlak,
Add ide már az édes szádat,
Tedd szabaddá gömbölyű melled,
Csókomra csókodat feleljed.
Most már az öledet is érzem,
Engedd, hogy ujjam jól beférjen,
Zubogsz, forrása minden jónak –
Apósodék nem gyanakvóak?!
Gyerek rossz időben
Nagytati, ugye, nem tart már sokáig,
Csak csepereg, majd eláll,
Nem esik sokat, mert tudja, hogy játszani akarok.
Nagymama, verd már meg az esőt,
Ugye, ő rosszabb, mint amilyen én vagyok?
Né, hogy dörög, hogy villámlik.
Nehogy belémcsapjon...
De nem, a nőkbe nem csap,
S édesapám erős, megveri a villámot,
De belém azért belém üthet,
Mert én úgyis rossz fiú vagyok,
Sokszor szid a nagyi, és mondja,
Hogy a rossz gyerekekbe
Belecsap a villám,
Meg, hogy megbüntet még egyszer az Isten...
Jaj, csak nehogy belémüssön.
Leviszem a szemetet,
Nem szaladgálok s ha igen,
Nem iszom hidegvizet,
Sepregetek, tanulok, első leszek,
Csak állna már el, de nem áll,
Pedig már mindent megígértem...
Nem verem meg az öcsémet,
És nem húzom meg a kis Zsuzsi copfját,
És nem leszek soha maszatos...
Né, elállt!... Buta eső!...
Elhitte, amit mondtam!...
Ni, a Zsuzsi! Milyen édes,
Milyen hosszú copfja van!
Ikarosz imája
Elhagytál egy percre, egy órára, egy napra:
Pedig szükségem volna minden pillanatra,
Hogy csókolhassalak és elégesselek,
Hogy megpillantsalak és felélesszelek,
Hogy testem – nélküled barna, rút salak –
Fehér márványban kimunkált alak
Legyen; s hogy lelkem, ki fagyott, süket, néma
Nélküled, törhessen föl az égre még ma.
Ikarosz vagyok, kérlek, maradj hát meg nekem:
Te vagy Napom, hiányod Égei-tengerem.
A megcsalt férfi monológja
Jössz,
és arcodon az Ő arca van, és melleden és öleden
az Ő simogatása, és hüvelyedben az Ő hímvessző-
je, és mikor szeretkezünk, arcomban az övét
igyekszel felkutatni és simogatásaimban a melle-
den és az öleden az Ő simogatásait érezni és
hüvelyedbe hatoló hímvesszőm merevségét az Ő
hüvelyedbe hatoló hímvesszőjének merevségéhez
mérni, és persze mindig könnyűnek találtatom és
természetesen már csak kényszerből fekszel le
velem, mert úgy gondolod, hogy a vele való lefek-
vés tested megszenteltetése, a velem való lefekvés
pedig tested meggyaláztatása, és nem veszed ész-
re, hogy erre én is rájöttem, mert tudom, sőt,
érzem, hogy van valakid, és már én is csak kény-
szerből fekszem le veled, abból a csökött
meggyőződésből kiindulva, hogy a vele való lefek-
vés tested meggyaláztatása, a velem való lefekvés
pedig tested megszenteltetése; no meg az sem
mellékes, hogy esetleg tényleg így van, és akkor az
én testem is megszentelődik; közben azzal bizt-
atom magam, hogy a szenvedésünk által (mely
esetemben a veled, esetedben a velem való lefek-
vésből származik) megváltjuk bűneinket, és ha
időnként eszembejut Gabi, aki egy ilyen játszma
után fölakasztotta magát, és így minden esélyét
fölrúgta, hogy valaha is a Paradicsomba jusson,
szóval olyankor bőgök, ha nem vagy itthon, és
mikor hazajössz, agyonvernélek, de ahelyett le-
döntetek, és látom arcodon az arcát és érzem
melleden és öleden a kezét, hüvelyedben a hím-
vesszőjét, de mégis a magamévá teszlek, és arra
gondolok, mennyivel fontosabb lettél nekem, mi-
óta már nem szeretlek, sőt utállak, mi több,
gyűlöllek, de a megváltásom eszközét faragtam
belőled, és lehet, hogy most már akkor vernélek
agyon, ha nem látnám arcodon, nem érezném
melleden, öleden és hüvelyedben Őt – a Gonoszt,
akit el kell pusztítanom.
Apollinaire elfeledett dalaiból
Szerelmes szavam
Az ég mellettem elhalad
Tenger mi medréből kilábol
Nyomában jönnek hűs halak
Kimenetelnek a világból
Követik hegyek fák füvek
Te maradsz velem egyedül
Isten sem motyog esküket
Int mert távozni kényszerül
Lassacskán te is távolodsz
Hiába könyörgök Neked
Szerelmes szavam áporodsz
Szétkapkodnak a csúf szelek
Vers, Rólad
Mint baracklekvárt a penész,
Mint dinnyét a darazsak,
Mint ménló dögét a legyek,
Mint hősi halált halt katona tetemét a nyüvek,
úgy borít be, szed szét és tesz tönkre
Minden „szép szó”, – „hasonlat”, „metafora”,
Amit leírtam s leírok még Rólad.
Söpörd le magadról a sok jelző-férget,
hogy olyan legyél, mint a főtéri szobor -
miután az eső lemosta róla a port,
a szél megszárította, háta mögött szivárvány
s ott tündököl a délutáni Napban!
Réka a kertben
Mikor megjelensz a kert felé vezető úton,
a gyümölcsfák hirtelen sóhaja
mintha az egész Napot egyszerre akarná magábaszívni,
s így várnak fény-ünneplőbe öltözötten,
s a paszuly meg a paradicsom feszesen karóra simul,
mint a lámpalázas vőlegény a menyasszonyához.
Ahogy mellettük elmész,
a gyümölcsfák fölött fényudvar,
mintha mindazt a napsugarat, amit elvettek,
egyszerre akarnák visszaadni a világnak miattad,
s a paszuly meg a paradicsom ráfonódik a karóra,
mint a nászéjszakán a fiú a lányra.
Mikor elmész, búsulniuk kell,
mert másnap minden barackon, almán, körtén gyöngy ül,
mintha a síró fa könnye lenne,
s a paszuly meg a paradicsom távol kerül a karótól,
mint a csalódott szerelmes, ki a hídon érleli döntését,
s félig már áthajolt a korláton.
Szerelmes szvit
Rékának, akit nagyon szeretek
Kilincs ha rezdült, függöny ha lebbent – Téged vártalak
Éjszaka, mikor fáradtan elpihentem. Igaz, akkor EZT még
nem tudtam; nem sejtettem, férfit várok-e, nőt-e,
Megváltót-e vagy apostolt?
S megérkeztél. Az első percekben, órákban, napokban
elborított az öröm s a gyönyör, mint mikor a kisgyermek
összevissza futkos a játszótéren. Aztán, hogy orra esik
s apjától pofot kap, jajgat: így jártam én is –
rájöttem, rosszul szeretlek.
Mert hiába mondom: ÍMÉ SZÉP VAGY, ÉN MÁTKÁM,
ÍMÉ SZÉP VAGY –
de feltartom fejem, és arra várok, hogy te közeledjél
énhozzám;
Mert hiába mondom: A TE SZEMEID GALAMBOK A
TE FÁTYOLOD MÖGÖTT –
de szavaim csak darazsak az édes méz körül;
Mert hiába mondom: A TE HAJAD HASONLÓ
A KECSKÉKNEK NYÁJÁHOZ,
MELYEK A GILEÁD HEGYÉRŐL SZÁLLANAK ALÁ –
de szakadék vagyok én, hová a megsebesült zerge
behullik;
Mert hiába mondom: A TE FOGAID HASONLÓK A MEG-
NYÍRT JUHOK NYÁJÁHOZ –
de kezeim, mint a kígyók Kleopátrához, úgy simulnak a
testedhez;
Mert hiába mondom: HASONLÓ A TE NYAKAD A DÁVID
TORNYÁHOZ –
de megöllek én, mint a kígyók Laokoónt,
és földrengést okozok, hogy a torony összeomoljék,
és vérrel sem tarthatod össze azt.
Nem Tégedet várlak, már magamat várom,
rezdülő kilincs, lebbenő függöny jelezze jöttömet,
lehajtott fejjel közeledjek hozzád,
szótalanul, hogy ne hazudhassak,
és kezem nem mozgó hízelkedés, csak óvó szeretet,
és érintése nem a kígyóé, hanem a holdfényé a tavon,
és mindennél erősebbé tesz Téged –
megcsókollak, lefekszem melléd, és a paplant magunkra
terítem.
Szerelmünk
Szerelmed salzburgi sóakna,
szerelmem gallyát csipkévé veri.
Vagy kút, amiben megláttam magam,
s beleestem a vizébe?
Egyre félek, hogy a kút kiapad,
s a bánya is végképp kimerül.
Bár kerülne egy helyre a só s a víz,
s szerelmünk tengerében forrnának össze!
Ima
Bocsásd meg, hogy belészerettem.
Nézd el, hogy elraboltam tőle.
Bocsásd meg, de ezt kellett tennem,
Ahhoz, hogy kaphassak Belőled.
Jó üzlet volt, beismerem.
Vágytam Lábadhoz máskor is.
Hivő vagyok-e vagy hitetlen,
Ezt rajtam vele próbálod ki.
Isten-tesztet végzel velem,
És ő az eszköz – még ez is.
Szerencséd van, hogy szeretem.
Szerencséd van, hogy létezik.
A szerelemről
A szerelem – egyesülés?
A Titanicé a jégkockával.
Eggyéolvadás?
A Szervét Mihályé, Szent Johannáé a tűzzel.
Kölcsönhatás?
A boxoló ökle s a homokzsák között.
Másé levés?
Mint mikor a meteor az óceánba loccsan.
Egymás arcára figyelés?
Mint mikor az oroszlán s az idomár szembenéznek.
Együttélés?
A kutyáé, macskáé a férgeivel.
Apokrif búcsúlevél
Ne mondjátok: túl korán,
mert lehet, hogy túl későn.
Ne mondjátok: rossz az Isten,
mert lehet, hogy nincs,
de lehet, hogy túl sokat vállalt.
Ne mondjátok: szerencsétlen,
mert szabad döntés eredményeként
cselekedtem így.
Ne mondjátok: szegény,
mert csak szellemi szükségletekben szenvedtem.
Ne mondjátok: még élhetett volna,
mert bizonyság leszek: nem igaz.
Egyáltalán semmit se mondjatok, csak
állapítsátok meg szenvtelenül, tárgyilagosan:
Meghalt.
S gondoljatok arra: várható volt.
Hiszen köztetek éltem tizennyolc (18) évet.
Az öngyilkosság románca
Egyszer télen, alkonyattájt
hátrament a fáskamrába.
A saturól hosszú kötél
lógott be a havas sárba.
Kezét kulcsolta utolsó,
rettenetes imádságra.
– Bocsáss meg énnekem, Isten,
nem vágyom a mennyországra.
Nem akarok lenni többé
bárok, kiskocsmák barátja;
nem teszem többé a kezem
csaposlány kövér farára;
nem fekszem be nyári este
hullarészegen a sáncba.
Ámen. – Vigyázz gyermekemre,
feleségemre s anyámra.
– Mire vall a disznók, tyúkok
és galambok rivalgása?
És mért van hátul a kamra
ajtaja szélesre tárva?
– Jézus! – sikoltott, mert fiát
a kötélen lógva látta.
……………………
Hogy megfagyott, hasonlított
a Szent Szűzre, Máriára.
Megváltás
Nagy László-apokrif
Egyszer annyira szeretnélek
Fölmutatni a téli égnek:
Hajóként úszik három holló
Hullámzó fellegekbe botló,
Aztán tizenkét csodás vadlúd,
Mintha angyal lenne az apjuk;
Megállnak, lassan körülnéznek,
Nem látnak ott fönn semmi szépet,
Földre tévedt vadlúd-tekintet
Nézi havas, szép szemeinket;
Mellettem Mária-Magdolna,
Éppen a lábamhoz hajolna;
A vadludakat küldi Isten,
Leszállnak, megragadják ingem,
A többi hat meg a tiédet,
Minden mozdulatuk kímélet.
Fölvisznek Isten közelébe,
Maradjunk mindörökre élve!
József Attila-apokrif
Kányádi Andrisnak
Tetszik, hogy áldozat vagyok?
Talán mégsem megy olyan könnyen.
Nem tudtam, hogy rám hallgatok,
Mikor magammal összejöttem.
„Olyan vagy, mint egy idegen.
Ne légy kínjaim kalodája.
Szavaim s minden zsigerem
Ráökrendezném a világra.
Megettem minden szemetet,
S nem üvöltött Isten – ki látja?
S még a tollam is vért csepeg,
Mintha szenvedést menstruálna.
Nem tudom azt a szót, hogy «volt».
Csak egy igét ismerek: «volna».
És minden leány becsapott,
Mintha egy őrültbe karolna.
Mindegy, már úgyis befellegzett.
Fölették gyümölcseim a férgek.
Tigris álmára csapott ketrec,
Én mindent önmagamhoz mérek.”
Ballada az égitestekről
Reszket a Hold az egeken,
Belereszket az éjszakába;
Aranyló rózsa testemen,
Alvó Érosz álmodott vágya;
Furcsa, mint minden, ami árva,
S minden, mi éjjel megjelen –
Éjszaka szőke hableánya,
Légy úrrá a rejtelmeken!
Világít s éget hevesen
A delelő Nap, mint a fáklya,
Ahogy lobog eretneken
Az inkvizíció-rendelte máglya;
– Égi tó égő gondolája,
Vízisír, amely jeltelen –
Nappal tüzesvérű leánya,
Légy úrrá a rejtelmeken!
Újra este a hegyeken,
Csillagok szitálnak a fákra,
Jegenyéken és tölgyeken
A Hold-hercegnő pongyolája;
Ha türelem van, hogy kivárja,
Szebb, mint bármilyen mese lenn –
Istennek sok apró csodája,
Légy úrrá a rejtelmeken!
Ajánlás
Herceg, Te mindenek királya,
Úr földeken, fegyvereken,
Bírhatnálak-e vallomásra?
Voltál-e úr rejtelmeken?
A kedveshez
Beleszédülnék a hajadba,
Magamba fogadnám a tested,
Csak vedd el tőlem ezt az estet,
Ne bámuljak börtönfalakra.
Kiüvöltenék a szabadba,
Nem érdekelnének az elvek,
Csak tipornád el, ami nem enged,
Mert kötelez az áldozatra.
Most arra kérlek, ments meg engem,
Ne fogadd el, hogy ez az élet:
Most szeretlek s az Úrtól félek.
De hogyha nem úgy érnék véget,
Mégis megátkoználak téged,
S kalapálnám én a keresztem.
Szentivánéj
Állva hintáztunk, szemtől szembe
Hátamhoz tapadt hűvös ingem.
Fékezett hely, fékeztek társak,
Fékezett idő s szinte minden.
De tudom: csak egy pillanat kell,
Amikor valami megingat,
Ösztöneink örömmel teszik
Magukévá a tagjainkat.
A bűn megtörtént s nincs kegyelem
Annak, ki elvette a másét,
De eldobni akkor sem fogom
Ezt az elképzelt szentivánéjt.
Szerelem I.
Nézném a szemed, mert mogyoróbarna.
Da a sas nem enged. Engem akar, engem.
Kéjjel marcangolja, szürcsöli a mellem.
Szívemet is kitépte már a karma.
Nagyon kimerültem. Pihenni se hagy.
Erőtlen karom kirántja a lábát.
Elzuhan. Ajkaim már a csőrét rágják.
Bőrét vedli lassan. Kiáltok. Te vagy.
Szerelem II.
Ez a kapcsolat már primér.
Véremmé tett végre az ösztön.
Hozzáteszem ujjongva, rögtön:
Nem vagyok már úri, kimért,
Jólnevelt, mint egy utcabálon.
Lihegve tépem le ruhádat,
Nyálazva loholok utánad,
S a szép szavakat eldarálom.
Iszonyú
A sín, ha fékez a vonat.
A fenyő, ha tűzre teszem.
Az iszonyú szép szerelem,
Mely átrohanja arcodat.
Arcodat és az arcomat.
Szívedet és a szívemet.
Istennővé az istenek
Teremtettek s az alkonyat.
Az alkonyat, ez a mai.
Istennő a szürke utcán.
Megrémülök ruhád lehulltán.
Hogy is tudsz megvadítani?
Nem töprengek; döbbenten állok.
Lassan elérem a kezed.
Édes melledről leveszed –
Dús öledbe beletalálok.
I. Haiku
Mikor kívánlak
Talpam alatt a friss fű
Mint a vaginád
Mikor kívánlak
A vízzel teli tömlő
Mint a hímvesszőm
Mikor kívánlak
Vízbe zuhant kő török
Testedbe utat
Szépség
Nincs szebb Nálad,
mikor így szólsz: Ne menj még!
Anyámnál, mikor húslevessel kínál,
öcsémnél, mikor nyakig olajos és izmait mutogatja,
nagyanyámnál, mikor kijelenti:
Te aljas aranyos ganédomb!
S nálam, mikor azt mondom Neked: Te malac!
Nincs szebb Nálad – néha orchidea vagy,
anyámnál, aki néha tenger,
öcsémnél, aki néha szélvész,
nagyanyámnál, aki néha hómező,
s nálam, aki néha nem vagyok.
Ballada Rékáról
A lassú csönd szívemre permetez,
Mint esőcseppek szántóföld ölébe;
Úgy fogom össze kis jókedvemet,
Mint holmiját cselédlány a köténybe –
Egy pillanat, s tekeredik köréje
A rosszkedv, ígérve a közeli véget;
S csak egyvalaki kerülhet fölébe:
Réka, kiért szerelemtől égek!
Mint sínen a vonat, csikorog rajtam
E négy hét Debrecenben nélküle;
Hogy próbálgatta még otthon az ajkam,
Hogy milyen édes nyaka és füle!
Mint Istentől a gyarlók esküje
Oly távol van tőlem s annyira félek;
Nem éri fel, csak a fák feslő rügye
Rékát, kiért szerelemtől égek!
Itt nem értik, mért piszkálom a számat,
S hogy mért írok, ha írok, verseket,
És nem érzik a bőrömön a vágyat,
És értelmem sincs köztük senkinek,
És ágyamat senki sem veti meg,
És terhes nőként nem vajúdik érted,
És szeretnék lassanként veszni meg
Rékáért, mert a szerelemtől égek!
Ajánlás
Herceg, vannak még Enikők,
Helgák és más fehércselédek:
De nem formálja lánnyá az időt
Csak Réka, kiért szerelemtől égek!
Neked
Van, aki hifitornyot vesz,
Kazettofont, CD lemezt.
Van, aki Opelt, Mercedest,
Isten neki, bár egy Fiatot!
Én nem tudok adni Neked
Csak egy – olcsó! – csokor virágot
Apokrif evangélium
földünk a vér beborította
holttesteden kutyák ugatnak
a pap neved elordította
szörnyű pontja szörnyű utadnak
hiába volt a szenvedély
minden mesének ez a vége
kereszt vacsora bor kenyér
kaján kaptafás égi béke
nem hitték el hogy itt a Krisztus
se dísz se ruha nem volt rajtad
gyanúsan koldus alak biztos
holmi megváltás ügyben zargat
küldjétek ki a Golgotára
helyeink épp betelnek mára
Ima
Ölelj magadhoz, Végtelen,
Ne legyek oly kegyetlen-árva,
Ha meghagysz engem énnekem,
Belehalok a sivárságba.
Amíg terjed e puszta itt
Körös-körül a ronda Földön,
S nincs egyebünk, mint puszta hit
Velem az Isten se törődjön.
Úgysem törődik csak velem,
Úgysincs mindenkinek öröm.
Ez a transzcendens szerelem?
Nem kérek többet, köszönöm.
Isten
Álmomban kerestem: hol van Isten, hol van?
S egy tányérsapkás férfi oszlott el a holdban.
Azóta üldözöm, s már azt hiszem, megfogtam:
Egy tányérsapkás férfi tűnik el a holdban.
Látlelet
Ütött szavak és kopott hallgatás.
Ütött mozgó és kopott mozdulatlan.
A sablon nyafog minden mozdulatban.
Sokak szerint az Isten bamba rács.
A világ sikátor. Benne félhomály.
Sarkán Lucifer. Mocskos, reszket, éhes.
A hely, ahol az Ördög nevetséges.
Ne beszéljünk róla. Annyira kopár.
Egy önjelölt dala
Én Krisztus leszek úgy is, ha nem akarja Isten,
S a bibliai Krisztust könnyedén elhagyom;
S ha nem akad két zsidó, aki fölfeszítsen,
A keresztet, mint botot, hátamra felcsapom.
Csapda
Mikor a tudat bekattan
Akár egy ósdi csapda szája
Üvölt az Isten bennakadt
S vért patakzik fenséges lába
Üvöltsön csak kis áldozat
Saját sebét kinek könyörgi
Kedvemre való változat
Egy darabig istenfölötti
Ám sajnos csak egy pillanat
Nyílik a csapda szája restül
Istenszemek kacsintanak
Én kerülök be mindenestül
Riport
Korunkban mindenki előbb kisgyerek,
aztán felnőtt és aztán hullaház,
csorgó nyálú nyomorék istenek
görcsös arcáról egyre hull a máz
Falevél csók gémeskút nem lehetsz
sem vadalmafa vagy mondjuk vashatos
mindenki legyint úgyis vége lesz
köztes állapot nem ajánlatos
Rólam I.
Minden esőcsepp tükrözi arcomat,
és elsusogja nevemet a nád.
Minden állomásba széthord a vonat,
és fényudvart sugárzanak a fák.
Részegen kóborló garabonciás,
eltorzult arcú áldozat vagyok.
Ezúton tudatom, ha követne más:
Nincsen akiért fáradoznotok.
Rólam II.
Sziromtalan szavak, köztetek
Még fontosabb kezd lenni, ami árva.
Öntözőkannaként vetettek
Engem a hervadó világba.
Szótalan szegként tartom össze
A faluvégi vityillókat.
Ha széthullanak, egy kút vizébe
Az Úristen majd beledobhat.
Rólam III.
Kukoricacső vagyok a mezőn,
vaddisznó vagyok, ropogtatom a kukoricát,
golyó vagyok, belőnek a vaddisznó szívébe
s lezuhanok a tarlóra.
Fa vagyok, ablakkeret a falban,
ablak vagyok a keretben,
kavics vagyok, belőnek az üvegbe
s lezuhanok a betonútra.
Íj vagyok, megfeszülök,
nyílvessző vagyok, felfele lőnek ki,
megsebzem az ég anyajegyét, a Napot,
és rázuhanok a világra,
mint elvágódó emberi test a hangyabolyra.
Eretnek
Sugárutakat hord a nyári éjjel.
A sarkokon Krisztus-kereszt.
Egyszer hatalmas szél eredt,
Sok Krisztus-kéz röpült Isten hírével.
Könyörögtem hozzájuk akkor éjjel.
Nem segítettek. Elégettem.
Egy angyal omlott össze bennem.
Mit kezdjek annyi meddő Krisztus-kézzel?
Földsáv
Egyelőre stabilan állok.
Jobbra egy tó, balra egy árok,
Sok ember hátát nézhetem.
A vízhullám kérdőjelezget,
Az árokbeli sötét reszket –
Lassan elönt a félelem.
Rettentően csábos esélyek –
Édes jó istenem, de félek.
A sötétség egyre nagyobb,
A kérdőjel egyre vonaglik –
Hiába rimánkodom annyit:
Isten, az apám, elhagyott.
Leköpöttek
leköpött te leköpött én
leköpött hit leköpött álom
kopott utak kopott kövén
milyen nehéz tisztulva állnom
leköpött én leköpött te
leköpött toll leköpött szárnyon
kelepcébe csal leköpöttbe
leköpött ördög léha nyáron
leköpött te leköpött én
kopott arcomon kopott sárnyom
ki leköpött álljon körém
itt kell kopott Krisztussá válnom
leköpött én leköpött te
leköpött nő leköpött ágyon
leköpött ajtómon Te jöjj be
leköpött csókjaidra vágyom
Fecni
Fásult vagyok. Elkapott a kontroll.
– Istenem, fizetek. Nem izgat semmi sem.
Olyan nulla vagyok, mint egy „szevasz”
Az ajtókba becsípett fecniken.
Az ajtó szorít, minden pórusával.
Egyre szorít, mi több: minduntalan.
Én pedig vonaglok, rúgkapálok.
És mégsem tudom kitépni magam.
Tengerpart
Tél van, hideg hó hull a földre,
Mindent befed az egek könnye,
Hull, egyre hull a földi ölbe,
Senki sem szabadulhat tőle.
Telik a föld öle, a tenger,
Fázik és fél, akár az ember,
Mérges, a partot sűrűn csapja,
Mint rossz kölyköt az édesanyja.
Meztelenül a parton fekszem,
Kiszámítottam minden percem –
Lassan emelkedik az égre
Isten bágyadt, bús szemefénye.
Nem melenget, nem csábít semmi –
Egy sas szívet szeretne enni.
A homokot harsogva falja,
Mert szívemet lassulni hallja!
Egyedüllét
Egyedül vagyok megint.
Anyám mos, apám barkácsol,
én és az öcsém sakkozunk.
De csak a kölykeit nyalogató kutyára,
csak a szélben hajladozó fákra,
csak a naptól elszárított fűre,
csak a kupagyőztes focicsapatra,
csak az utcán járkáló és csókolózó
szerelmesekre kell néznem, hogy
ismét megállapíthassam:
Ez még az egyedüllét.
Ez már az egyedüllét.
Mégis
Nem jó ez a tánc, de járod,
Nem szép ez a lány, de várod,
Nem ízlik a bor, de kéred;
Pedig sejted: itt a véged.
Most nem gátol és nem fékez,
Hogy mit gondolsz vagy mit érzesz,
Csak azt tudod, nagyon vágyol,
Lelkiismeret se vádol:
Hajt a ritmus, hajt az érzék,
Nincsen Isten, nincsen mérték –
Mire föleszmélsz, már késő:
Ez a tánc, lány, bor a végső.
Mese
A szó jégcsapos. A királylány frigid.
A boszorka nem mérgezi az almát.
A törpék régen letagadták,
Hogy Hófehérke létezik.
Szakadékok közt vágtatok.
Véreset tajtékzik lovam.
Nevet a szépség gúnyosan.
Arcomon könny s hólé csorog.
